„Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8, 31b)
Mit veszíthetsz? Tesszük fel oly sokszor a kérdést! Van-e veszíteni valónk? Én azt hiszem, hogy van. Sokat veszíthetünk. Talán mindent elveszíthetünk. Pénzt, erőt, kapcsolatokat, autót, házat, társat. Így elég könnyen tud az ember abba az állapotba kerülni, hogy féljen! Hisz valóban mindent elveszíthetünk. Azt gondolom itt nem is ez a kérdés. Inkább az, hogy mi adja az életünk közepét, mi adja a mozgatórugóját? Hiszem, hogy ha az Isten betölti az életünket, akkor ki is tölti azt! Akkor a lényeg meg van. Akkor is elveszthetünk minden földi dolgot és fájhatnak is ezek, de mégis marad valami, amit nem lehet elveszteni. Az együtt érző Isten jelenléte.
„Vigyázzatok, hogyan jártok el, mert Istenünk, az Úr nem tűri a hamisságot, a személyválogatást és a vesztegetés elfogadását!” (2Krón 19.7)
Biztos pontokat keresünk az életben. Kapaszkodókat, amikbe lehet fogódzkodni. Ahol az igen, igen és a nem az nem. Ahol hihetünk annak, amit mondanak. Nem kell játszmázni. Mert ezekbe a játékokba bele lehet őrülni. Abba, hogy a valóságot vonjuk meg olykor egymástól. Hogy mondtam valamit, aztán azt mondtam, hogy nem mondtam. Az ilyen állapot szétszedi az embert és a kapcsolatokat. Isten nem ilyen. Ő nem személyválogató, nem lehet „lekenyerezni” és azt mondani, hogy végül is nem ezt mondtam. Ő is és valljuk be mi is, nagyon jól tudjuk, hogy mit mondtunk. Belé és benne lehet kapaszkodni. Ő nem tűri el a hamisságot, azért mert szeret minket.
„Légy erős kősziklám!” (Zsolt 31,3)
Jól ismerjük a kősziklára épített ház példázatát. Halljuk, tudjuk. Kérdés, hogy élünk-e vele? Hogy élünk-e a lehetőséggel, hogy úgy is cselekedjünk, mint akinek megadatott, hogy kősziklára építhet. A jó hír az, hogy a kőszikla adott, viszont építkezni nekünk kell. Fogni az építőköveket és sokszor kemény munkával építeni az életünk házát. Olyan házat, ami erős, amit megfúj a szél, de nem fúj el! A kérés és a vágyakozás jó. Légy erős kősziklám! A feladat viszont ránk vár. Igazsággal, figyelemmel, örömmel, hitelesen építkezni
„Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12a)
„Gyermekké tettél…” olvassuk egy József Attila versben. Valahol félúton elfelejtjük ezt. Mert talán mi is magunktól és a másiktól és mások is tőlünk elvárják, hogy mindent tudjunk. Mintha azt jelentené a felnőttség, hogy készen vagyunk. Hogy elkészültünk. Számomra a felnőttség éppen azt jelenti, hogy megértem, hogy milyen keveset tudok, hogy rá vagyok szorulva az Istenre. Ez megy olyan nehezen. Nem a tuttit tudni, hanem mindig nyitottnak lenni arra, hogy fejlődhessünk, hogy tanuljunk az Istentől. Ezért érdemes befogadni és megfogadni az Isten kezét. Hogy erőt és hatalmat adjon arra, hogy ismét gyermekek lehessünk.
„Ha kiált hozzám, meghallgatom.” (Zsolt 91,15)
Merünk-e segítséget kérni? Merjük-e elhinni, hogy összetartozunk? Hogy ha nekem jó, akkor neki is jó lesz és, ha a másnak jó, nekem is teljesebb lesz az életem. Elhinni és merni megélni, hogy részesei vagyunk egymás életének. Hogy nem kell(ene) egyedül menni az élet útján. Olyan jó segítséget kérni és olyan jó segítséget adni. A zsoltáros is azt mondja, hogy meghallgat minket, de legalább kiáltsunk hozzá! Merjük kimondani, hogy sokszor egyedül nem megy. Nem is kell, hogy menjen, mert együtt vagyunk!
„Jézus Krisztusban ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,22)
Nem egy nagy dolog, hogy lefekhetünk egy ágyra megpihenni. Hogy talán az olvasóknak is természetes, hogy van egy hajlék, ahol béke van, ami otthonos, meleg, nyugodt! Érdemes talán néha belegondolni vagy akár kipróbálni, milyen is lenne földön aludni, valahol kint a híd alatt. Van levegő, béke, kellemes időjárás, mégis azt hiszem rosszul éreznénk magunkat. Mert kell a hajlék, ahol otthon vagyok. Pál azt írja levelében, hogy mi Isten hajlékának építőkövei vagyunk. Amerre csak járunk. Lehetünk Isten hajléka. Milyen nagy ajándék ez.
„Mert nincs itt maradandó városunk. Az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14)
Emlékszem, mindig örömmel mentem nagymamámhoz Bakonycsernyére. Nagy udvar, kutya, sütemény. Olyan nagymamás volt. Jó volt megérkezni. De aztán másnap vagy pár hét múlva el kellett menni. Vége lett a falusi életnek. Megyünk mindig valahová. Iskolába, munkába, szervezni, találkozni valakivel. Mindig úton vagyunk. Talán mert keresünk valamit. Az eljövendőt. Azt, ahonnan nem kell már tovább mennünk. Lehet ez az állapot nehéz is, de szerintem inkább szép és jó. Tudni, hogy itt, ebben az életben semmi sem örök és ezért nem is kell foggal, körömmel ragaszkodni hozzá. Mert jön, közeledik egy szebb, teljesebb.
„Szemem állandóan az Úrra néz.” (Zsolt 25,15)
Többnyire arra tudunk menni, amerre nézünk. Arra van az előre, mondjuk sokszor. De merre is van az az előre? Hol a béke? Hol a nyugalom az elfogadás? Hol az Isten? Talán közelebb, mint gondolnánk. Talán ott áll a hátunk mögött, csak meg kellene fordulni és meglátni Őt! Merre megyünk? Mi a cél? Örök kérdés. Arra megyünk, amerre nézünk! Merre nézünk?
