Jézus mennybemenetelét istentiszteleti formában ma reggel az iskola aulájában ünnepeltük, ahol Hegedűs Attila, az Eötvös József Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze hirdette és magyarázta Isten igéjét tanulóinknak.
Személyes hangvétellel, a készülődő osztálytalálkozója kapcsán szólt hozzánk. Húsz évvel ezelőtt volt utoljára osztálytalálkozójuk. Most azon gondolkodnak, kit hol lehet megtalálni, kinek mikor jó az időpont. Programok „röpködnek a légtérben” – ahogy ő mondta – azért, hogy újra együtt lehessenek.
Azon töprengett, milyen fontos a találkozás. Már nem osztálytársak, de ezek az emberek még ma is benne élnek. Szép és fájdalmas pillanatok keverednek az emlékekben – ahogyan egykor egymással bántak. Annak idején Attila bácsi egy alföldi kis faluból később érkezett az osztályba. Elveszett gyerekként érezhette magát, de elfogadták, megszerették. Jó érzés lesz felnőtt emberként újra találkozni az osztálytársakkal.
Ezt azért mondta el, mert amikor Jézus a mennybe ment, fizikailag valaminek vége lett – de mégsem: lélekben tovább folytatódik. És ez időnként nyilvánvalóvá is válik.
Jézus mennybemenetelének ünnepe hasonló kettősséget hordoz, mint az osztálytársaktól való elbúcsúzás. Galilea poros utcáit együtt járták Jézus és tanítványai. Intenzív három év volt, amikor együtt lehettek. Aztán jött nagypéntek, Jézus halála, feltámadása, majd egy 40 napos időszak, amikor Jézus nagyon furcsán volt velük. Időnként megjelent, fizikailag ott volt, de már nem egészen ugyanúgy. Olyan volt ez, mint egy hosszúra nyúlt ballagás.
Aztán Jézus felment a mennybe. Ettől kezdve már nem voltak együtt. Amikor felemelkedett, a távozása közben a tanítványok feszülten néztek az ég felé. Hogyan tovább? Valami egészen más kezdődött el. Ami addig volt, az lezárult. Borzasztó érzés befejezni valamit.
Attila bácsi is most elbúcsúzik ballagó diákjaitól – akikkel lehet, hogy soha többé nem találkozik. Furcsa élmény belegondolni, hogy ők már nem lesznek itt.
Jézus történetére visszatérve: itt jelennek meg az angyalok, akik közlik a tanítványokkal, hogy a történet még nem ért véget. „Menjetek vissza Jeruzsálembe, menjetek tovább!” – kéri tőlük Jézus.
Ők pedig visszamentek, és tíz napig vártak, mert tudták, hogy valami történni fog – bár még nem tudták, micsoda. Aztán eljött a Szentlélek, új lendületet kaptak, és valóban ment tovább a történet. Ahogy Jézus mondta: „Jeruzsálemben, Júdeában, Szamáriában és a föld végső határáig…” Ez utóbbiban benne volt a Római Birodalom és Scarbantia is.
2025. május 29-én egy iskola, ahol együtt vannak a fiatalok, és arról beszélnek, hallgatnak, hogy Jézus annak idején nem búcsúzott el véglegesen. Amit most csinálunk, az annak a folytatása – mondja Attila bácsi. Nincs olyan, hogy valami lezárult akkor, és most már nincs. Nem – ez ugyanaz. Jézus története megy tovább. Már nem úgy, mint az első időkben: fizikailag már nincs közöttünk.
Ehhez hasonló, hogy az ő általános iskolai osztálytársai is szétszóródtak mindenfelé – mégis valamiképp egyek, és próbálják újra megtalálni az utat egymáshoz. Ezt a lendületet kívánja Attila bácsi minden hunyadis diáknak.
A mennybemenetel nem azt jelenti, hogy Jézus végleg elbúcsúzott, hanem azt, hogy más formában akar találkozni velünk.
Attila bácsi így zárta gondolatait:
„Már nemcsak fizikailag, hanem lélekben. Veled is. Ebben az örömben éljük meg ezt az ünnepet.”
