A Macskakő Gyermekmúzeum Családi legendárium című irodalmi pályázatán iskolánkból
Parrag Liliána 8.b 1.helyezést
Fehér Zsófia 8.c 3.helyezést ért el.
Gratulálunk!
Itt olvasható Liliána győztes írása:
Parrag Liliána
Családom a történelemben
Dédanyám meséje
1944-et írunk. Ebben az évben hosszú, meleg volt az ősz és a háború ellenére is bőséges lett a termés. Az aratásnak vége volt már, a kukorica magas toronyba rakva pihent a csűrben, bár a szár még a földeken hajladozott, amikor fújt a szél. A kis alföldi tanyán ilyenkor még tartottak az őszi földmunkák, a szántást kis ló vontatta ekével, kézi erővel végezte a család. Nem volt túl nagy a terület, de az állattartással kiegészítve biztos megélhetést jelentett a sok éhes száj ellenére is. Bizony akkoriban a tizenegy gyermek nem számított kirívó ritkaságnak. Fiatalon házasodtak az emberek és életük derekáig nagyjából két évente újabb családtaggal is gazdagodtak. Védőoltások híján a csecsemőhalálozás miatt dédszüleimnél is kissé foghíjas volt a csapat, de még így is nagyon sokan voltak. A legidősebb fiú a fronton harcolt, régen hallottak már felőle, azt hitték már nem is él. Kevés volt a kapcsolat a külvilággal, ide soká jutottak el a hírek. A posta hetente egyszer járt, újságot, ritkán levelet hordott a háztól több km-re lévő poros út melletti postaládába dobva. Menekülő értelmiségi családok hozták a hírt, hogy Románia átállt az ellenséghez, szabad utat engedve az oroszoknak, akik immár akadálytalanul és megállíthatatlanul közeledtek feléjük…
A szép napos, késő őszi idő után az este már hideg lett, a konyhában a tűz mellet vacsorázott a család. Némán ültek, a kicsik az ételükbe, a nagyobbak a gondolataikba merültek. A két nő - anya és leánya - az asztaltól távolabb, a tűzhely melletti kis padon ülve fogyasztották a betevőt.
–Nekünk is menekülnünk kéne! - szólalt meg a lány váratlanul. Az anyja dühösen kapta fel a fejét, éles szemvillanással jelezve, hogy csak akkor beszélünk, ha a családfő megszólal, de Margit figyelmen kívül hagyta a jelzést. -Azt mondták a tanár úrék, hogy az oroszok buta és kegyetlen népség, mindent és mindenkit elpusztítanak, aki az utukba kerül.
–Hallgass el te jány! - rivalt rá az anyja, mert fél szemmel látta, hogy férje égő arccal, némán emelkedik fel a székéből és ez soha semmi jót nem jelentett.
–De hát édesapám is hallotta-nézett a leányka könyörgő szemmel a közeledő árnyékra-Nem kímélnek sem asszonyt, sem gyermeket! - és már csattant is a pofon s a mennydörgő üvöltés.
-Nem tűröm, hogy egy taknyos lánygyerek mondja meg nekem, hogy mit kéne tennem! Takarodj ki a házból te semmirekellő, ma éjjel a tornácon alszol!
A ködös, rideg hajnal furcsa csillogó fényekkel cifrázta a keleti égboltot. Valami halk robajfélét is hallani vélt a kislány és dideregve húzta össze vékony blúzát a mellkasán. Ugyan már a 16. évét taposta, de 13-nak sem látszott. Mérgelődött is eleget az apja, hogy hogy fog egy ilyen vakarcsot férjhez adni. Teljesen átfagyott, kezei és lábai lilán kéklettek, miközben próbálta összezárt ökleit lehelete fehér ködével felmelegíteni. Topogva, ugrálva meredt a távolba, erőltetve a szemeit a hajnali szürkületben. Aztán a fényjáték hirtelen felerősödött, úgy, mint mikor villám cikázik át az égen, csak a formája volt más, olyan, mintha egy óriás fénylő labdákkal zsonglőrködne. Aztán valami ismeretlen robaj közelített az istálló háta mögé, nyikorogva, zörögve, majd egyszer csak megállt. -Itt vannak az oroszok -súgta magának és érezte, hogy a félelem mozdulni sem engedi, meredten figyelte milyen rémség lép majd elő az istálló mögül, de mivel túl hosszúnak tűnt az idő úgy, hogy semmi nem történt, elindult megnézni mi lehetett az. A hajnali derengő szürkületben aztán egy tank körvonalait vélte felfedezni ismerős mintával az oldalán.-Ezek a mieink!-gördült le hangos robajjal a kő a mellkasáról, aztán kicsapódott a tetőajtó. Két katona kecmergett elő szitkokat szórva a világra és a találatot kapott, meghibásodott járművükre. Kézi fegyvereiket és felszerelésüket rendezgetve vették észre a száját tátó gyermeket
-Te mi a fenét keresel itt csitri, a nyakunkon az oroszok! - lépett felé az egyikük.
-Itt lakom. - rebegte a kislány és ösztönösen hátrálni kezdett a ház felé, majd megfordult és futásnak eredt, háta mögül még hallotta a kiabálást
- Tűnjetek vagy bújjatok el ostobák, mert végetek! - Zihálva rontott be a házba, megfeledkezve róla, hogy apja még nem oldotta fel a büntetését és ez súlyos következményekkel járhat.
–Édesapám, édesanyám, ideért a front, menekülnünk kell! - Az ébredező család még magához sem tért, öccsei kiugrottak fekhelyükről, a legkisebb, aki még három éves sem volt, ijedtében sírva fakadt. Anyjuk odalépett hozzá, megölelte, hogy megnyugtassa. Apjuk lassan, némán emelkedett ki az ágyból, a távolból a dörrenések és a fegyverropogás is tisztán hallatszott már.
-Megmondtam már, nem megyünk sehová! - fenyegetőn és lassan közelített lánya felé.
-De ezzel halálra ítél mindannyiunkat! - kiabálta az ajtó felé hátrálva Margitka.
-Akkor mind meghalunk! - ordított az apa - Majd Isten dönt a sorsunkról! - és ököllel csapott lánya arcába, aki elterült a földön. Vérző szájához kapott, miközben kérőn nézett anyjára, aki mereven, mozdulatlanul állt, vékony hálóingén átütött domborodó hasa. –Megint állapotos - villant át a lány agyán és olyan elkeseredett düh öntötte el, ami erőt adott felállni és szembefordulni dühöngő apjával. Döntött, mindegy mi vár rá, ő nem marad itt.
-Ugyan milyen döntést hozhatna Isten, amikor mind odaállunk a sortűz elé! - sikította eszét vesztve. Ekkor hirtelen óriási robajjal egy hatalmas durranás hallatszott közvetlenül az istálló mögül. A kislány tudta, hogy valószínűleg a lerobbant tankot lőtték ki, ami a reggeli fényben már messziről látható volt. Kihasználva apja pillanatnyi döbbenetét sarkon fordult, feltépte az ajtót és elrohant…
Soha többé nem látták... A „hivatalos” verzió az volt, hogy elhurcolták az oroszok és végeztek vele. Dédanyám ezt mesélte sírva sok évvel később unokájának, az akkor még gyermek anyámnak. Sok más ellentmondásos információ kapcsán bontakozott csak ki, hogy valójában mi is történhetett, hogy miért kellett elveszítenie egyetlen leány gyermekét…
Nem gondolom, hogy létezik tényszerű történelem, hiszen ismert dolog, hogy a történelemkönyveket azok írják, akik megnyerik a háborút. Anyukám gyerekkorában minden évben óriási csinnadratta keretében koszorúzták meg a Vörös Hadsereg hősi halottjainak tömegsírját. Sok évvel később, a rendszerváltás után exhumálták a sírt. A sok száz német katona és ugyanennyi civil mellett 58 fő orosz katonát is találtak a sírban. Úgy gondolom, a koszorú mindenkinek járt. Margitka története a családon belül legendássá vált, először én is kicsi gyermekként hallottam róla. Függetlenül az objektív igazságtól, dédanyám és az öregek meséje azért olyan fontos, mert ezzel tudjuk mérsékelni valamelyest a veszteségeinket, családi tragédiáinkat, mert akikről beszélünk azokat nem felejtjük el, és így örökké velünk maradhatnak…